Mire való az istentisztelet?

Lekció: 2 Péter 1:1-11  Textus: 2 Péter 1:3

 Kedves Testvéreim, kedves gyülekezet!

 Ma többek kérésére egy nagyon alapvető kérdéssel foglalkozunk az Isten Igéje alapján. A kérdés így szól: mire való az istentisztelet? Miért is vagyunk most is itt ezekben a padokban?

Ha egész rövid bibliai választ szeretnénk adni, így kell fogalmazzunk: Szent helyen, szent időben, szent cselekmények által imádjuk Jézust! Az a célja ennek az igehirdetésnek, hogy az istentisztelet végére átéljük és végiggondoljuk újra azt, amit a teológia úgy mond, hogy „tremendum maiestatis”, magyarul a Fenséges előtti remegés. Szent remegés. Vagy másképp: a fenséges Isten előtti szívbéli meghódolás.

Merem vállalni a felelősséget, hogy egész református anyaszentegyházunkról mondjam: E szent meghódolást nagyon kevéssé éljük meg!

Bejövünk a templomba, és sokszor úgy viselkedünk, – s a lelkész sem kivétel -, mint hogyha előadáson volnánk. Megnézünk egy szép vagy kevésbé szép előadást, meghallgatunk egy érdekes vagy netán unalmas beszédet, és elmarad a lényeg.

Mi az Isten-tisztelet? Az a bizonyos említett szent remegés a fenséges, a mindenható, szent Isten színe előtt! Egy teológiai tanár így fogalmazott: „Belenéztem az Ő arcába, Jézus arcába, és örökre elment a kedvem mindentől, ami nem hasonlított Őreá.”

Igen, Testvéreim, ez a cél. Az, hogy belenézhessünk Jézus arcába, és örökre elmenjen a kedvünk mindentől, ami nem hasonlít Őreá. Adja Isten, hogy így legyen! És ne csak most, hanem mindig, amikor istentiszteletre gyűlünk egybe.

Mai alapigénkben, Péter apostol tanításában szerepel egy kifejezés, amit a Biblia sokszor kegyességnek fordít, de a szó eredeti jelentése annyi, mint „helyes imádat”. Nem összegyülekezés, nem kellemes program, nem szép előadás, nem baráti kör – és sorolhatnánk, hogy mi minden nem, hanem mindezek helyett helyes imádat. Imádása a Mindenhatónak, a Szentnek, aki oly kegyes, a szó régi és szép értelmében, hogy most ideáll a középre, és ahogy megígérte, itt van velünk, veletek és velem, és nem átall szóba állni velünk. Sőt, nem átall megáldani minket! „Ahol ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben, ott vagyok közöttetek.” (Máté 18,20)

Az istentisztelet tehát az Úr Jézussal való találkozás hódolatteljes alkalma, ahol lelki szemeimmel meglátom Őt, s ez a találkozás akár örökre megváltoztatja az életemet. Lehet, hogy csak egy apró dolgot veszek észre ma, egy konkrét istentiszteleten. Lehet, hogy csak egyetlen dologban veszem észre, miben akar formálni és gyógyítani, de ha valóban Isten-tiszteleten voltam, akkor nem élek tovább úgy, ahogy előtte éltem. Akkor engedem, hogy megérintse a szívemet, Reá tekintek s a hirdetett Ige által meglátom Őt, a Gyönyörűt, a Fenségest, mai szóval Fantasztikust, – s örökre elmegy a kedvem attól, hogy olyat tegyek, ami nem hasonlít Őreá. Mert, ha ez a hódolatteljes életformáló találkozás elmarad az istentiszteleteinken, akkor ezek nem is istentiszteletek. Akkor sok mindennel lehetne jellemezni és összehasonlítani őket, de igazán nem a kegyesség gyakorlásai és nem az isteni tisztelet alkalmai.

Vagy – s itt volna jó, ha mindnyájan egyen-egyenként megvizsgálnánk a saját szívünket -, azért nem vagyunk istentiszteleten, mert kemény a szívünk. Zajlik ugyan az istentisztelet körülöttem, de belül megmaradok keménynek, megmaradok annak, aki voltam, hiszen alapvetően meg vagyok elégedve önmagammal, alapvetően elfogadom azt a nyomorult helyzetet, amiben vagyok a bűneim társaságában….

Jelzem itt, hogy a lelkileg egészséges helyzetben istentiszteletté lesz a hívő egész élete, – de ma csak az Úrral való találkozás minősített alkalmairól szólunk. Arról, amelyet Urunk a jelenlétével ajándékoz meg. (lásd fentebb: Máté 18,20)  

1./ Mi jellemzi a helyes istentiszteletet? Először is egy szent hely. Éppen a hely kiválasztása mutatja meg igazán a szent szó jelentését. Amikor Mózes az égő csipkebokor előtt állt, egyszer csak megszólalt egy hang és ezt mondta: „Mózes, oldd le a saruidat, mert szent a hely, ahol te most állsz!” (2. Mózes 3,5) Ott, akkor, a pusztában, az a talpalatnyi hely a csipkebokor előtt szentéllyé lett, szent hellyé. Később Mózes is figyelmezteti a népet, amikor felhívja őt az Úr a Sinai-hegyre a Tízparancsolat kőtábláiért: vigyázzatok, ne közeledjetek a hegyhez, mert „most leszáll az Isten dicsősége”. S akkor csak egynek, csak az „Isten emberének” adatott meg, hogy felmenjen, és a Tízparancsolat kőtábláit átvegye.

A szent sátor is elkülönített hely volt a pusztai vándorlás során, s később ugyanígy a templom is. Ott is a legbenső részbe, a Szentek Szentjébe csak a főpap, s csak egyszer mehetett be egy évben. Aztán következett a férfiak udvara, illetve tornáca, később mégkijjebb, igazából az udvarban élték meg az istentiszteletet az emberek. Ott volt az áldozati oltár, ahol a népért való áldozatokat bemutatták a papok.

Szent az a hely, ahol az Isten megjelenik, ahova „elhelyezi az Ő nevét”. Így beszél Jeruzsálemről, majd a jeruzsálemi templomról. De később a zsinagóga is szent hellyé lett, miután a templomot Titusz seregei lerombolták Kr. után 70-ben.  A zsinagógában is él tovább a tradíció, hogy az a hely, ahol imádkozni, és a Tórát, illetve az Ószövetség könyveit felolvasni összegyűlnek a korabeli izraeliták – az szent hely. Az Újszövetségben megjelennek az imaházak, az úrvacsorázó termek, az első kis templomok, a Krisztus-hívők szent helyei.

Mi a szent? Az Isten számára elkülönített!

Testvéreim, nézzetek körül! Ez a templom is szent. Ez a templom az Úré. De az Úré a maroshegyi imaházunk is és a Budai úti templomunk is. És valamennyi, amelyet az Úr Jézus Krisztusnak felszenteltek. Így a gyülekezeti központunk is. Akik itt lehettünk a felavatásán, emlékszünk, hogy tudatosan odaszenteltük. Kimondtuk: „ez innentől kezdve nem a miénk, hanem a Tiéd, Urunk”. Szent ez a hely.

Ez a templom, s bármelyik – nem használható akármire, merthogy az Övé. Ha végiggondoljátok, s akik szakemberek, még jobban értik ezt, hogyha a funkcionalitásán gondolkoznánk, és a kihasználtsági fokát méregetnénk, akkor azt mondhatnánk, hogy az egyház nem túl ésszerűen, nem túl logikusan járt el, amikor megépítette. Adott egy hatalmas terem, egy óriási épület, mögötte egy igen jelentős beruházás, és gyakorlatilag csak vasárnap használjuk. S közben itt áll üresen. Nem logikus. Ha ez egy világi épület lenne, azt mondanánk, hogy ezért kár volt fölépíteni. Hetente egyszer-kétszer beleülni? De Testvéreim, mégis éppen ez a szent hely! Nem logikus, hanem logosz-szerű, vagyis az Ige szerint, az Isten akarata szerint elkülönített hely. Akármi minden másra lehetne elméletileg használni, és lehetett volna tervezni, de ez Jézus Krisztus imádásának a helye!

Budapesten jó 10-12 évvel ezelőtt az egyik lelkészt megkereste egy vállalkozó, s mai árakon körülbelül egymillió forintot ígért neki, mármint az egyházközségnek, hogyha egyetlen szombat éjszakára diszkót rendezhetnek abban a templomban.

Nem állt úgy az egyházközség, hogy nem hiányzott volna az az egymillió forint, – a válasz mégis egyértelmű nem volt. Ígérgette a vállalkozó, hogy mindent elpakolnak, kitakarítanak, rendben lesz, nyoma sem lesz a diszkónak vasárnap délelőttre. Csakhogy ez egy szent hely. Valakié. S e Neki szentelt helyre csak azt hozzuk be, ami a tulajdonos számára kedves. 

Mi a kegyesség? Mi az istentisztelet? A helyes imádat tanúsítása, kinyilvánítása. Ahogy a péteri szóhasználat is így fordítható helyesen magyarra. A világ szemében nem logikus, hogy mi miért tisztelünk ilyen különlegesen egy-egy helyet, de mégis Ige-szerű, logosz szerinti, amikor csakis az Isten imádására használjuk. S mivel az övé, logikus, hogy az Ő ízléséhez igazodunk. Hadd hozzam egészen közel egy apró példával: a pad is az övé, ahol most ülsz. Mi vagyunk az Ő vendégei és nem Ő a mi vendégünk! Halkan megjegyzem: nagyon kedves és szép imádság, amikor imádkozzuk étkezés előtt, hogy „Jövel, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk!” De megvallom, én azért nem ezt a formát használom, nehogy valaki a családból azt gondolja, hogy Jézus a mi vendégünk. Mi vagyunk az Ő vendégei, drága Testvéreim! Mindenünk ajándék, a szívünk dobbanásától a falat kenyérig! Semmi nem teremne, semmiben nem volna élet, ha Jézus nem volna, és Jézus nem lehelte volna bele már a teremtés hajnalán az életnek leheletét a növényvilágba, az állatvilágba, és az emberbe, – hogy a saját Lelke által minősítse és emelje őt az összes teremtmény fölé.

A pad, ahol ülsz, Testvér, s ez a szószék, ez nem a miénk. Valaki Másé…

Borzasztó volt, amikor a 70-es években hallottunk valakit a tv-ben, egyházunk egyik vezetőjét, aki egy hosszabb nyilatkozatában folyamatosan így fogalmazott: „az én egyházam” – az én egyházam így, az én egyházam úgy…

Ez nem az én padom és ez nem az én szószékem! Minden az Úré. Mi vagyunk az Ő vendégei. S ebből az következik, hogy bárhová ülhettek, Testvéreim, és bárki bejön az utcáról, ő is bárhova leülhet, – tessék ezt megérteni, és tessék elfogadni az Isten Igéje alapján! Nincsenek bérelt helyek a templomban. Minden egyes hely az Istené és az Ő szent Fiáé, az Úr Jézus Krisztusé. Ha itt leülhetsz, azért van, mert Ő megengedte. Ha nem engedné, be se tudnál ide jönni. El se tudnál jutni a templomig, ha Ő nem engedné. De megengedi. Hív szeretettel, és elmondja neked: Ha engem imádsz, boldog ember leszel. Ha nekem engedsz, ha az én hajlékomat megtalálod, az életben te is a helyedre kerülsz. Mert ez szorosan összefügg…

Hogyan jössz, Testvér, ide? Ide, a templomba? Hogy tekintesz erre a helyre, akár a sajátodra, vagy erre az épületre, az anyaszentegyházra?

Olyan fájdalmas volt, amikor az egyik templomban egy olyan karzaton, ahol konfirmációi órákat szoktak tartani, találtam egy föliratot: „Itt szenvedtem két évig”. Ez bizony sok mindent elárul. Rólunk is beszél, lelkipásztorokról, s egyúttal a szolgálatunkról.

De ugye értjük az ellenpéldát? Mi most ide hódolni jöttünk, imádni az Istent és egymást szeretni. Ahogy Ady gyönyörűen megfogalmazta: „Nem volna más vallás, nem volna csak ennyi: imádni az Istent, és egymást szeretni.” (Karácsony) Énekeltük, ha figyeltétek, „Szent e hely, légyenek szentek, kik e házban megjelentek!”

2./ Miről szól az istentisztelet? A szent helyeket szent idők is védik. Egy ellenpéldával szeretném megvilágítani: Nemes gesztus volt idén augusztus 20-án, hogy az esti viharban kinyitottak bizonyos budapesti templomokat. Konkrétan két református templomról is hallottam ezt. De az oda „bemenekülők” mind a kettőt megrongálták, sőt kifosztották… Nehéz itt bölcsnek lenni! Nem is kívánok ezzel részletesebben foglalkozni, csupán azt említem meg, hogy esetleg másképp kellene segítenünk. A szent időket és a szent helyeket nagyon együtt kellene látnunk. Mikor, minek van itt az ideje? Az Isten szent helyei közül, melyik mire való?

A helyes Isten-imádat, a valódi istentisztelet elkülönített, szent időben történik. Bizony megkérdez minket az Ige, hogy vajon nem szoktuk-e megrabolni ezt az időt? A szent időt? Elkésünk, előbb hazamegyünk, mással foglalkozunk, – ki-ki a maga szívét vizsgálja meg a szent Isten előtt!

Az istentisztelet szent ideje már otthon elkezdődik. Ahogy készülsz rá, azzal otthon kezdődik el az istentisztelet ideje. Hogyan ébredsz, mivel foglalkozol, kell-e feltétlenül most a hírek özönével telenyomni a fejedet, a szívedet, vagy esetleg csendben, már ott a szent Isten elé készülődve indulsz? Vagy ha tartozásod van egy családtagod felé, vagyis nem bocsátottál meg, vagy nem kértél bocsánatot, a szent idő ott kezdődik, amikor vasárnap reggel kinyújtod a kezed felé. „Bocsáss meg! Nem akarok úgy templomba menni, hogy nem rendeztük a haragunkat.” Vagy éppen te bocsátasz meg, mert a Szentlélek a szent időre készítve téged, eszedbe juttatott valakit. Már régóta nem rendezted vele a dolgaidat…

Vagy csak az elmúlt héten gyűlt össze a harag, az indulat a szívedben, s most kellene templom előtt, istentisztelet előtt kimondani: Megbocsátok neked teljes szívemből!

Az egyéni csendességünk is része az istentiszteletnek, Testvéreim. A pedagógusok jól ismerik ezt a kifejezést, hogy „a tanóra védelme”. Törvények is foglalkoznak e kérdéssel. Az óra, a tanóra védett idő. Oda, a legjobb tudomásom szerint, amikor elkezdődött a tanítási óra, még az igazgató is csak a tanár engedélyével léphet be. Mert az védett idő. Arra adatik, hogy a gyerekek tanuljanak, s a tanár, tanító velük foglalkozzék.

S az Úr imádásának órája?  Jaj, csak vége lenne már! Jaj, de hosszan beszél ez a pap!… Eszembe jutott a megfeszített két lator. Az egyik szidja Jézust, gúnyolódik vele, de a másik abban a különös, szent időben, amikor a golgotai kereszten a világ Megváltója adta oda az életét értünk, abban a szent pillanatban megkérdezi a sorstársát: Nem féled az Istent? Te itt és most gúnyolódsz? Még te vádaskodsz? Minket méltán ítéltek halálra, Ő viszont semmi gonoszat, semmi halálra méltót nem cselekedett! Nem féled az Istent?!

Testvér, nem féljük az Istent? Van-e valóban odaszentelt időnk Jézus Krisztus imádatára? Izraelben is három nagy fő ünnep volt. Most csak röviden említem őket. A tavaszi első ünnep az árpaaratás kezdetére esett, ekkor emlékeztek meg az Egyiptomból való szabadulásra, a páska ünnepére, amikor a kis bárány vérével meg kellett kenniük az ajtófélfát, hogy náluk a halál angyala el ne pusztítson senkit sem. S megmenekültek.

Aztán jön a hetek ünnepe. Hétszer hét nap után, amikor a búzaaratás véget ért. Ekkor emlékeztek meg a törvényadásról, a Sinai-hegyi találkozásról az élő Istennel. Ma a Pünkösdöt ünnepeljük ugyanekkor. Az előző ünnepben, ünnepkörben nagypéntekre és húsvétra emlékezünk.

Izraelben a harmadik nagy ünnep a lombsátor ünnepe volt, amikor a pusztai vándorlásra emlékeztek. Ekkor végezték el a gyümölcs-betakarítást, s kint sátrakban laktak az aratók, a betakarítók. Legalább ez a három nagy ünnep szent idő volt minden izraelita számára. De a szombat is az volt, mert a szombat csodálatos jelentése és ajándéka: Ez a nap az Úré. Ezért van az, hogy az Újszövetség is átveszi. S bár már Pál apostol is a vasárnapot ünnepli, – a „nyugalom napja” jelentősége megmarad, mert az az Úré. Hogyan lett a szombatból vasárnappá? Úgy, hogy Pál apostolt és keresztyén hitre tért társait kizárták a zsinagógákból, azokból a zsidó közösségekből, akik nem fogadták el, hogy a názáreti Jézus a megígért Messiás. Így egy idő után az ősgyülekezetek az Úr napjának már Jézus feltámadása napját tekintették, és ekkor tartották meg az istentiszteleteiket. E bibliai gyökerek, illetve apostoli indítás alapján ünnepeljük a vasárnapot mind a mai napig.  (Márk 16,2-9; ApCsel. 20,7)

Az Úr napja a mi vasárnapunk. Az orosz nyelv csodálatosan megőrizte ezt a tradíciót. Oroszul a vasárnap úgy hangzik, hogy „vászkreszényje”. Vagyis szó szerint a „feltámadás napja”.

3./ S a harmadik, ami az istentisztelet jellemzője, Testvéreim, hogy Jézus imádata szent helyen, szent időben, szent cselekmények által történik.

Az első szent cselekmény az, ahogyan felöltözöm. S nehogy – különösen fiatalok – vagy bárki úgy értse, hogy vaskalapos tanokat hirdetünk és törvényeskedni akarunk, vagy bárkibe is bele szeretnénk kötni! De tudnunk kell, akár fiatalok, akár idősebbek vagyunk, hogy kinek öltözünk, amikor a templomba jövünk?

Nem voltak jobbak azok az idők sem, amikor a párválasztás miatt öltöztek ki az ifjak, ha a templomba indultak. Az egyik karzaton ültek a lányok, a másikon a fiúk, s miközben zajlott az istentisztelet, mustrálgatták egymást, ki is volna ,jó jövendőbelinek. Nem volt bizony jó az a szokás sem, amikor a vagyonosabbak, a módosabb gazdák vagy polgárok a legszebb öltözetüket a templomba vették fel, hogy mutogassák, hol állnak a társadalmi ranglétrán.

Mi az Úr Jézusnak öltözünk. Mi a szent Isten kedvében járunk. Ezért lenne jó elkerülni olyan ruhát, olyan öltözetet, hölgyeknek vagy uraknak, lányoknak vagy fiúknak, amelyek önmagukat mutogatják. Sokszor nagyon valóságosan és nagyon kihívóan. Mi Jézus Krisztust tisztelve és imádva vagyunk itt a templomban.

Kinek öltözöl, Testvérem, amikor elindulsz a templomba?

Rajtunk lelkészeken, ott a palást. Ennek is megvan az üzenete. Azért hordjuk, hogy elrejtsen. Hogy ne a lelkészt lássátok! Hogy ne az embert figyeljétek! Hogy teljesen mindegy legyen, ki az, aki szól. Csak az legyen fontossá, hogy az Úr mit mond általa.

A második szent cselekmény, úgyis, mint a kegyesség döntő része, a beszéd.

Mi az első szavad, amikor belépsz az Isten házába? Miről beszélgetsz, mielőtt kezdődne az istentisztelet? Vegyétek észre, nem véletlenül kezdődik azzal a liturgiánk, hogy az Ige szólal meg. Semmi más. Mondhatnánk azt is, hogy „jó napot kívánok”, vagy azt is, hogy „örülünk a kedves testvéreknek”. De nem ez hangzik el, hanem Ige és apostoli köszöntés, ami szintén szó szerinti idézet a Bibliából. Az első az Isten Igéje. Majd ének következik, ami felelet az Isten szavára, vagyis egy imádság. Aztán jön a fohász, amellyel megszólítjuk és bejelentkezünk együtt az Úrnál: Itt vagyunk nálad, Urunk! Ugye ti is úgy csináljátok, Testvéreim, hogyha messzebb útról hazajöttök, akkor odaszóltok a családtagoknak, vagy a hitvesnek legalább, hogy „megjöttem”. Érdekes, hogy ezt mondjuk, pedig egyébként is látja, hogy megjöttünk. Igen, a fohásszal jelezzük: Itt vagyunk, Uram! Itt vagyunk nálad! S innentől kezdve a Te jelenlétedben telnek a percek. Testvér, te mivel töltöd az időt az istentisztelet előtt?

Harmadik szent cselekmény a középre engedés. Talán nem mindenki tudja, de a református templomokban éppen a Biblia alapján van mindig középen az Úr asztala és a szószék. Nem lehet máshol. Csak középen. Mert az Ő Igéjét és azokat a szent cselekményeket, amelyeket rendelt, – az Ige hirdetését és a sákramentumok kiszolgáltatását – a középpontba állította. Ezért a templomban csak ezek állhatnak a középpontban. Mert ma is igaz, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által. (Róma 10,17)

S a te szívedben? Középre engedted már? Középre engedted, beengedted úgy, ahogy a Jelenések 3:20-ban olvassuk: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, és ha valaki meghallja az én hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorálok és ő énvelem.”? Mert ha valóban hitben jársz, akkor az istentiszteleten középre engeded Őt, és nem magadat mutogatod, nem magad tolod előtérbe. Ez nekünk, lelkipásztoroknak, különösen nagy felelősségünk, hiszen mi el is tudjuk takarni Jézust. De Te is el tudod takarni a gesztusaiddal, a viselkedéseddel. Valaki így fogalmazott, amikor egy keresztyén barátjának az életét látta: „Nem hallom, amit mondasz, attól, aki vagy!”

Az Ószövetség idején, az áldozat állt középen. Az áldozat, a bak, a melyre rátette a pap a kezét, s ott egy csodálatos kettős irányú folyamat játszódott le: a pap elmondta a nép bűnét és mintegy átközvetítette a bak fejére, így lett az bűnbakká, s ugyanakkor az ártatlan állatnak az ártatlansága visszaszállt a népre. A bűn átszállt jelképesen az állatra, s az állat ártatlansága visszaszállt a népre. Ez történik itt is, most is. Nem csak az úrvacsorában, mint az egyik legszentebb cselekményünkben, hanem az igehirdetés során, amikor megnyitod a szíved és megérted, hogyha bűnbánatot tartasz, bocsánatot kapsz bűneidre. Megérted, hogy Jézus személyesen ismer és szeret téged, és áldott, csodálatos terve van az életeddel. Itt, hogyha Istent imádni gyűltünk egybe, akkor megadatik: belenézhetünk a szemébe, és elmegy a kedvünk attól, hogy olyat tegyünk, ami nem hasonlít Őreá.

4./ S végül már csak röviden arról, ki a kegyes, istenfélő ember? Az, aki helyes imádatot tanúsít az Úr Jézus Krisztus iránt. Hogyan tudunk így élni? Olyan csodálatos, ahogy Péternek ez a mai alapmondata elmondja: „Az Ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való.” Isteni ereje áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy kegyesen éljünk, hogy helyes istentiszteleteket tartsunk, hogy az életünk istentiszteletté formálódjon. Az isteni erő áll rendelkezésre. Csodálatos, hogy amikor megtérésre hív, amikor bűnbánatra késztet, akkor nem erőszakol és nem erőltet. A hívő életben minden ereje egyszerűen a rendelkezésedre áll. Ezt mondja a mondat egyik fele. S a mondat másik fele feltárja, hogyan hívott el a hívő életre: Az Ő dicsőségével és erejével! Az eredeti görög szövegben itt az „erény” szó áll. Erkölcsi erőről beszél itt Péter apostol. Az ragadja meg az emberi szívet, amikor meglátja, hogy kicsoda Jézus. Egyszer csak megérted, hogy az „erkölcsi kiválóság” fogalma egyedül Rá jellemző! De Reá valóban jellemző.  Ekkor rádöbbensz, hogy mindenkiben csalódni fogsz a földön, csak Őbenne nem.

Valaki elmondta, hogy ő nagyon hitt egy bizonyos világnézetben, politikai irányvonalban, de sorra óriási csalódások érték. Pedig azt gondolta, hogy abban a közösségben, ott milyen tisztességes emberek vannak…

Jézusban nem fogsz csalódni. Az Ő erkölcsi ereje, az Ő erkölcsi kiválósága az, amely elhívott minket. Benne nem fogsz csalódni. Ő az egyetlen, aki erkölcsi kiválóságával és erkölcsi tisztaságával vonzani tudja a bűn foglyait. Vonzani tudja a te szívedet is önmagához. Mert ösztönösen él bennünk a vágy a megtisztulás, a bűnöktől való szabadulás után. Még ha a lelkiismeretünket elnyomjuk is érezzük, hogy milyen jó lenne más életet élni!

Jézus Krisztus a maga szentségével vonzza a szívedet. Engedj neki! Az Ő szentsége lenyűgöző szentség. Az Ő ereje legyőzhetetlen erő. Nem hatalom, nem erőszak, nem kényszer, hanem az Ő lelkének, szentségének és dicsőségének vonzása. „Saját dicsőségével és erényével hívott el minket”. És arra hív, írja Péter az első levelében, hogy hirdessük ezeket a nagy tetteit. Itt ugyanezt a szót használja Péter. Nem azt mondja, hogy beszéljünk Jézus csodáiról. Hogy például, hogyan csendesítette le a tengert. Arról is szólni kell. El kell mondani, hogy betegséget is le tud győzni. Ez is igaz. Már a teremtésnél is ott volt. Bizonyos vagyok benne, hogy úgy történt, ahogy az Ige kijelenti. Mégis Péter erre bíztat: Hirdessétek erkölcsi nagy tetteit! Azt, hogy hogyan szeretett! Hogyan állt oda a megvetettek mellé. Hogyan imádkozott még az ellenségeiért is. Hogyan fordult a gyerekekhez. Hogyan intette a saját tanítványait is. S hogyan élt erkölcsileg kimagasló, kiváló, példa nélküli életet!

Ez az Ő igazi nagysága. Az Ő szentsége, tisztasága, ami előtt leborulunk, amiért imádjuk, és amiért hozzá esedezünk: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsoltár 51,12)

S így Jézus Krisztus szentségét, tisztaságát látva, Őt imádva valósul meg az életünkben, amit Péter ír: „Az Ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való. Azáltal, hogy megismertük Őt, aki saját dicsőségével és erényével hívott el minket.” Így lesz a mi életünkben is valósággá az az istentiszteleti élmény és megtapasztalás, amit a már idézett mondat megragadott: Belenéztem Jézus arcába, és örökre elment a kedvem mindentől, ami nem hasonlít Őreá!

Úgy legyen! Ámen.                                                                                          Somogyi László