„Őszinte alázatban végezni a lelkipásztori szolgálatot”
2014-12-18
– Kecskeméten nőttem fel, ahol gimnazista koromban az egyik ifjúsági evangelizáción egyértelmű lett számomra, hogy Jézus kereszthalála és az én életem között közvetlen összefüggés áll fenn: neki nem a saját bűnei büntetését kellett elszenvednie, hiszen neki nincsenek is bűnei. Ő helyettem szenvedte el az én bűneim ítéletét. Ez a gondolat akkor teljes újdonságot jelentett a számomra – fogalmazott interjúnk kezdetén Cseri Kálmán nyugalmazott lelkipásztor.Hihetetlenek tűnt mindez a számomra, de amikor a Biblia alapján bebizonyította az a fiatal lelkész, aki ott szolgált, hogy valóban így van, nagy felszabadulást éreztem. Sok tekintetben szerettem volna változást elérni az életemben, de tudtam, képtelen vagyok rá. Akkor még nem ismertem Jeremiás próféta könyvéből származó mondatot, amely szerint: „ … el tudja-e a szerecsen a bőrének színét változtatni, vagy a párduc a foltosságát? ”. Számos jó szándékú törekevéssel próbálkoztam – sajnos eredmény nélkül. Amikor azonban magamra nézve komolyan tudtam venni, hogy Jézus áldozatáért teljes bocsánatot kaptam, ez a felismerés olyan hálatelt örömet indukált a szívemben, amely azóta sem fogyott el. Később azt is megtapasztaltam, mit jelent a gyakorlatban, amelyről Jézus így beszélt: „Maradjatok énbennem és én tibennetek”, vagyis hogy nem magamnak kell többé erőlködnöm, hanem már Ő, az Úr belülről irányít és képessé tesz arra a Szentlelkével, hogy neki engedelmesek legyünk.
– Fejér megye egyáltalán nem ismeretlen az Ön számára. Lelkipásztori szolgálata kezdetén Cecén élt. Hogyan emlékezik vissza az ott eltöltött időszakra?
– A szolgálat tekintetében Cece számított számomra az „első szerelemnek”. Közvetlenül a teológia elvégzését követően helyeztek ki. Segédlelkészi beosztásomat egy idős esperes lelkipásztor, Radics József mellett végeztem, aki atyai szeretettel nevelgetett bennünket, kezdőket, megtanítva számos, nélkülözhetetlen gyakorlati dologra. Nagy örömöt jelentett számomra, hogy sok gyermek járt hittanórára, gyermek istentiszteletre, s ebből következett, hogy erős, intenzív gyermekmunkát kellett végezni. A konfirmáltak közül többen megmaradtak a gyülekezetben, így ifjúsági órákat is tarthattunk. Örültem annak is, hogy belekóstolhattam a szórványmunkába. Három falu tartozott hozzám, amelyeket először biciklivel, később motorkerékpárral látogattam, hetente több alkalommal. A bibliaórákat, konfirmációi előkészítőket és a vasárnapi istentiszteleteket rendszeresen meg tudtuk tartani. Emlékszem, az egyik településen közülük összesen hét református élt. Gyakran előfordult, hogy hétköznap az esti bibliaórán (amely meglehetősen későn kezdődött, hiszen az állatok etetése után tudtak csak eljönni az ott élők) mind a heten részt vettek. Amikor már hazafelé kerékpároztam, sokszor gondolkoztam azon, vajon mennyi lelkipásztor mondhatja el, hogy a hétköznapi bibliaórán a teljes gyülekezete megjelenik.
– Az evangelizáció alkalmával napról-napra a bibliai útkészítőről Keresztelő Jánosról hallhattunk. Újszövetségi portréján keresztül hívta fel a hallgatóság figyelmét advent üzenetére és egyben a közelgő karácsonyra. Milyen tanulságokat, ma is érvényes üzenetet lehet megfogalmazni Keresztelő János szolgálatán keresztül?
– Ha valaki behatóan tanulmányozza, mit írnak az evangéliumok Jánosról, az bizonyára elcsodálkozik azon, hogy napjainkban mennyire hasonló problémákkal találkozni, és én hiszem, hogy ezekre a mai problémákra ugyan az az igazi megoldás, amelyet Isten Jánoson, a többi prófétán és igehirdetőn át megadott. Mit tapasztalhatunk? Kialakult egy formális vallásosság, amelyet, aki gyakorolt többnek találta magát másokénál, vagy legalábbis úgy vélte, ezzel rendezve van az élete. Némelyek, – a legvallásosabbak-, még azt is elhitték, hogy ezzel szívességet tettek az Istennek. Közben pedig erkölcsi bűnök, hitbeli fogyatkozások is meghúzódtak önteltségük mögött. János kíméletlenül lerántotta a leplet erről a képmutató magatartásról, de megmutatta az igazi utat is. Tanulságos, hogy akkor is sok volt a közömbös ember, mint ahogy ma is sokan vannak. Az ő figyelmüket próbálta ráirányítani arra, ami ezen a rövid földi életen túl van. János egyértelműen szólt a bekövetkező ítéletről, de ezzel ő nem ijesztgetni akarta az embereket, hanem szemeiket szerette volna felnyitni, hogy ne vakon tapogatózzanak, az gondolván, hogy az élet csupán néhány földi évtized. Mindez a bevezetője annak az örökkévalóságnak, amelynek már nem lesz vége. S ez már a hit a kérdése. Keresztelő János mindent meg tett azért, hogy hitet ébreszthessen, vagy másképpen mondva: hitre segítse az embereket. Nagyon konkrétan fogalmazva beszélt Isten valóságáról, és az eljövendő szabadítóról, hogy felébressze az emberek lelkiismeretét és gondolkozásra serkentse őket. Egyáltalán nem igaz az a megállapítás, amely a hozzá nem értők körében terjedt, hogy János egy kegyetlen, rideg ítélethirdető lett volna, aki pusztában lakott és sáskákat evett. Egyébként ez a megállapítás sem igaz ebben a formában, hiszen a Biblia az eredeti szöveg szerint más kifejezéssel él. János valójában olyan igehirdetőnek számított, aki egyszerre hirdette Isten kegyelmét, a megtérés lehetőségét és azt is, hogy aki nem él idejében ezzel a lehetőséggel, akkor az ítélettel fog találkozni. János tehát a teljes evangéliumot hirdette. Manapság divatossá lett, főképp amerikai hatásra a teljes evangéliumnak csak a második felét hirdetni: „gyere az Úrhoz és akkor boldog, gazdag és egészséges leszel, végül majd üdvözülni fogsz.”. Azt kell, hogy mondjam, ez egy hamis tanítás. A teljes evangélium hirdetése az akkor élt és a ma élő emberek közül sem tetszett mindenkinek. Nekünk azonban nem szabad attól függenünk, hogy mi tetszik és mi nem. A lényeg az, hogy mi jelent valódi segítséget és mi nem. Aki pedig a teljes evangéliumot képes komolyan venni, annak régen is és napjainkban is megváltozik az élete.
– Miként tapasztalja a szolgálatai során, napjaink emberét érdekli egyáltalán még az örök élet és halál, s általában az üdvösség kérdése? Azért is kérdezem, mert úgy tűnik, ez a fontos üzenet mai magyar társadalmunkban és egyre inkább a templomainkból is elvész…
– A kérdését két részre bontanám. Elsőként azt válaszolhatom, hogy úgy tapasztaljuk, a mai modern úgynevezett posztmodern ember a gondolkodásában, érdeklődésében képes annyira beszűkülni, hogy nem csak a transzcendens, azaz a tapasztalaton kívüli világ kérdései nem érdeklik már, hanem a tapasztalati világon belül is sokan csak szűk körben képesek tájékozódni. Jelentős mértékben beszűkült sokak számára a szellemi érdeklődés is, ezért még a természettudományok iránt sem fordulnak annyian, mint például az én gyermekkoromban. A többség figyelmét kétségtelenül a műszaki tudományok, a túlélés, illetve az egyre jobban élés kérdése kötik le. Jézusnak a Hegyi beszédben elhangzó egyik mondatát, amelyben úgy fogalmaz, hogy „több az élet, mint az eledel”, valaki így értelmezte: „több az élet, mint az életszínvonal”. És éppen ez a lényeg. Ma sokan azonosítják az életszínvonalat magával az élettel. Sajnos ez egy nagyon komoly beszűküléshez vezet, éppen ezért nem „teherbíró” és „viharálló” sok ember élete. Amint bekövetkezik valamilyen kis baj, esetleg megrázkódtatás éri őket, szinte azonnal összeomlanak, mert a valóságnak csak egy kis töredékén át tájékozódnak. Ezért fontos, hogy segítsük nyitogatni az emberek szemét, tágítani a látókörüket. Isten életet akar adni a számunkra. Egy olyan teljes életet, amely még a halálunk után is életet jelent. Ez a Vele való igazi közösségünk. S hogy a kérdése második részére is válaszoljak: tapasztalatom, hogy valóban keveset beszélnek a templomokban örök élet és üdvösség kérdéséről. Sok igehirdető ugyanis tart attól, hogy meghirdesse azt, amit Keresztelő János megtett, s ezért az igehirdetés prófétai jellege háttérbe szorul. Számos esetben a gyávaság, számítás, a konformizmus jelensége áll az igehirdetések mögött, amelyek lecsorbítják az üzenet valódi tartalmát. Nekünk nem kell fenyegetőznünk és a pokol tüzét kiáltanunk a hitetlenekre, hanem a nem hívőket is nagy szeretettel figyelmeztetni arra, hogy a valóság két nagy szektorral rendelkezik: a láthatóakkal és a láthatatlanokkal. Ezekre szeretnénk a szemeket felnyitni úgy, hogy közben Isten valódiságát, ígéreteit és tetteit is megismertethessük ezzel a teremtett világgal.
– Eddig megjelent kötetei széles korosztályhoz szólnak: hitoktatásban lévő gyermekeknek éppen úgy, mint a biblia igazságait keresőknek. Evangelizációs könyvek szerzőjeként, bibliai portrékat és hitmélyítő hetek üzenetét tartalmazó kiadványokat egyaránt papírra vetett. Kétségtelen, hogy a református lelkészi irodalom egyik legtermékenyebb hazai szerzője. Mikor kapott indítást arra, hogy lelki útravalókat, keresztyén témájú könyveket írjon?
– Ez a termékenység nagyon megtévesztő. Tulajdonképpen semmit sem szándékoztam megjelentetni, valójában nem is gondoltam arra, hogy valaha az olvasókhoz szóljak. A mindenkori gyülekezetet igyekeztem Isten igéjével táplálni és mindegyik könyvecske úgy jelent meg, hogy utólag valakinek eszébe jutott, hogy jó lenne olyanokhoz is eljuttatni, akik nem voltak ott valamelyik istentiszteleten. Így születtek meg tehát ezek a könyvecskék. Elsősorban mindig arra a gyülekezetre gondoltam, ahová engem Isten állított. Azért imádkoztam, arra törekedtem, hogy amire az ott élőknek szükségük van, azt megkaphassák: akár hitébresztő, akár hitmélyítő lelki üzenetről volt szó, akár pedig tanítóról.
– Nem kerülhetjük el a kérdést beszélgetésünk során: Budapest-Pasaréti Református Egyházközségben eltöltött közel négy évtizedes szolgálatáról. Miközben generációkat nevelt és segített a hit útjára, a lelkipásztori szolgálata során sokakat gazdagított munkájával. De a lelkipásztor miben gazdagodott, milyen tapasztalatokra tett szert a hosszú évek során?
– Ami elsősorban engem ott fogadott. Drága elődöm Joó Sándor 32 éves igei magvetése olyan lelki gyümölcsöt termett, amelyet még most, a halála után negyven évvel is lehet szedni. Számtalanszor hálát adtam Istennek, hogy egy ilyen előd után kerülhettem a pasaréti egyházközségbe. Ugyanakkor mindez szent félelemmel is eltöltött, hiszen ismertem őt, és tudtam, hogy nem lehet egy lapon említeni kettőnket. Felkészültsége lényegesen alaposabb volt hozzám képest. Ezzel Isten engem végig alázatban tartott és nagyon kemény volt hozzám. Ha egy picit is elbizakodtam bármilyen tekintetben, hamarosan megengedett egy bukást, vagy kudarcot a számomra, hogy észhez térjek. Azóta is vallom, hogy az őszinte alázat nagyon fontos feltétele a lelki szolgálatnak. Tudatossá kell tenni magunkban, hogy a lelki munkát nem mi végezzük, hiszen csak alkalmazottak vagyunk. Az Úr Jézus a misszió igazi gazdája, s nagyon nagy megtiszteltetés, hogy beenged minket ebbe a szolgálatba. Sáfárok vagyunk. Korábban a sáfárnak semmije sem volt, mindent a gazdájától kapott. Ha a rábízott javakkal visszaélt, vagy a gazdája elcsapta, akkor ezzel megszűnt a hivatása. Ezt én nagyon komolyan veszem, és segített abban, hogy személyes hitéletemet folyamatosan kordába tartsa. Komolyan veszem azt is, hogy ha az igehirdető valóban Istentől elkérte és megkapott igét hirdet, akkor annak üzenete rá is érvényes. Egy igazi igehirdetés tehát úgy kezdődik, hogy „Így szól az Úr, és engem azzal bízott meg, hogy tovább adjam nektek!” De az üzenetet Isten nekem is mondta, tehát minden igehirdetés számomra is kötelező érvénnyel bír. A jó igehirdető egyben ige hallgatóként is áll a szószékre. Meg kellett tanulnom időt szánni arra, amikor csak igehallgató az ember. Ezért minden évben igyekszem egy csendeshétre eljutni, a biatorbágyi belmisszió szolgálatait hallgatva, s arra figyelve, mit mond számomra az Úr, miben kell életemen változtatni, mitől akar megtisztítani és mivel szeretne meggazdagítani? Vallom, hogy minden lelkipásztornak szüksége van egy évben legalább egyszer „félrevonulni”, amikor nem ő szolgál, hanem csak az igére figyel !
– Az elkövetkező nyugdíjas évek nem a pihenést, vagy a tétlenséget jelentik életében. Megosztaná velünk merre hívják szolgálni? Gondolkodik-e újabb könyvek megírásán ?
– Azt gondolom, hogy a pihenés nem a semmittevést jelentik hanem az Istenre figyelést, hogy azt csináljam, aminek Ő szerinte akkor van a rendelt ideje. Egyelőre nagyon sok meghívást kapok, amelyeknek igyekszem eleget tenni és nagyon örülök, hogy több helyre sikerül eljutnom most, mint amikor aktív voltam. Mint korábban mondtam, eddig sem én határoztam el a könyvírásokat, így most sincsenek könyvterveim. Egy fiatal lelkésszel beszélgettem egyszer az igehirdetéssel kapcsolatos kérdéseiről, majd azt mondta nekem: „Várjuk, hogy Kálmán bácsi nyugdíjba menetele után megírja a homiletikáját ! ” Igazán nagyképű kijelentés volna a részemről, ha azt mondanám, hogy megírom ezt kötetet, de kétségtelen, hogy a fiatalember bogarat tett a fülembe. Arra gondolok, hogy valóban érdemes lenne az igehirdetéssel kapcsolatos tapasztalataimat megírni, hiszen Isten megengedte, hogy lassan több, mint ötven éve a kisgyermekektől a nagyothalló idős emberekig, hívők és nem hívők között egyaránt végezhettem ezt a szolgálatot. A fiatal nemzedékek számára hasznos lehet, ha megosztanám velük. Ha Isten ad rá időt, és indít engem, akkor nem vonogatom magamat.
Szöveg: Szűcs Gábor
Fotó: parókia.hu
