MTI Fotó: Vajda János
ISTEN TENYERÉN
Csudálatosak a te dolgaid, Uram !
Napok voltak már csak hátra az adventi időszak kezdetéig, amikor néhányan már megkaphattuk a karácsonyi ajándékunkat. Meglepetésként. Talán meg nem érdemelten, de - azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom – hálatelt szívvel és meghatottan.
Az egyháztagok között van egy csoport, akik különleges helyzetben vannak: Ők a PAPGYEREKEK. Akárhol éltünk (városban, falun) a református lelkész Édesapánk (így, nagy betűvel!) életének példamutatása, elhivatottsága alapján másként éltünk , mint a velünk egykorú osztálytársaink. Általában mindenütt ott lehettünk - ha kaptunk egyáltalán meghívást - , mint a velünk egykorúak, de mindig az volt az elbocsátó utolsó szó: ne felejtsd el , hogy papgyerek vagy. Így számos programon, rendezvényen ott voltunk, együtt lehettünk az iskolai barátainkkal, de mindig bennünk volt az a bizonyosság, hogy mi a szüleink hite által Isten tenyerén vagyunk .Persze felmerültek bennünk kérdések is néha , de a szüleink biztos hite, szerető iránymutatása elég volt ahhoz, hogy ezt az érzést ne felejtsük el.
A papgyerekek általában továbbtanultak (középiskola, egyetem) . Családjainkban a tudás mindig nagy érték volt: legtöbbször ez volt az „örökségünk”, anyagi javakat csak kevesen kaphattak szüleiktől. Persze nem volt mindig egyenes az út: nekünk többet és jobban kellett teljesíteni, mint másoknak. Legtöbben ezt el is fogadtuk, mint életünk „tartozékát”.
Általában az életünket nem a szülőhelyünkön éltük le. Sokszor néhány évente költöznünk kellett, rokonaink máshol éltek, akad olyan köztünk , aki nem is gondol a gyerekkora helyszínére úgy, mint „szülőhely”-re. Legfeljebb „születési hely” sokunknak.
Papgyereknek lenni különleges és felelősségteljes állapot. A szerencsések, akik megtehették, ennek tudatában igyekeztek egymást keresni. Így történt Székesfehérváron is, ahol a már iskolákat végzett, katonaságot letöltő fiatalok egymást keresve megalakítottak az ÖFI-t (Öreg Fiatalok Ifjúsága) és gyűltek össze havonta. Ahogy teltek az évek– ahogy minden ember életében - jöttek a gyerekek, majd az unokák, így a rendszeres találkozások nehezen voltak megszervezhetők. Egymás életét azonban figyelemmel kísértük, tudtunk egymás sorsáról.
Még több idő telt el, nyugdíjasok lettünk, újra van időnk a múltra gondolni. Egyik kedves sorstársunknak eszébe jutott: mi lenne, ha találkoznánk? Az ötletet jóindulattal és támogatóan fogadták a jelenlegi lelkészek, így 2025.november 22-én találkozhattunk a Székesfehérvár Belvárosi Református Egyházközség segítségével és gyülekezeti házában. Az összegyűjtött adatok valószínűleg nem teljesek, de 14 lelkészgyermek és unoka el tudott jönni. A születési éveink 1938 és 1961 között voltak.
P. Tóthné Szakács Zita nagytiszteletű asszony –természetesen ő is lelkészgyermek – tartott áhítatot a Bibliaolvasó kalauz által épp arra a napra előírt történet alapján, az Apostolok Cselekedeteiből. Szívünkre helyezte, hogy továbbra is lelki kötelességünk az emberek megszólítása, hívogatása a gyülekezetbe, hiszen az a biztonság és bizonyosság, ami gyermekkorunkat végig kísérte, segítette a mi életünket ,hitünk szerint tud segíteni másoknak is, ha elfogadják Isten megváltó szeretetét és kegyelmét. Kérjük az Urat, adjon nekünk erőt és hitet, hogy e feladatnak meg tudjunk felelni további életünkben!
Az áhitatot követően egyéni emlékezésekre, bemutatkozásra került sor, ami – tekintve a jelenlevők korát - nagyon tartalmas volt. Végezetül megegyeztünk abban, hogy ha Isten engedi, igyekezni fogunk félévente összejönni , hogy egymás épülésére kamatoztathassuk azt , hogy mi, papgyerekek, akár ismeretlenül is, „lelki társak” vagyunk.
Szabó Balázs és Incze Klára
papgyerekek