Isten Igéjéhez igazodva

1517. október 31-én kétségtelenül nagy dolgok történtek. Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kívülről felfüggesztette hittételeit. Hagyományoknak megfelelően ebben az évben is október 31-én a székesfehérvári protestánsok ünnepi istentiszteleten emlékeznek az eseményekre, a helyszín ezúttal a Széchenyi utcai Baptista Gyülekezet imaháza. Az ünnepi ráhangolódás jegyében a Királykút Emlékház-beszélgetések legutóbbi rendezvényén az elmúlt esztendőben  Pro Pannonia Reformata-díjjal elismert Bányai László nyugalmazott református lelkipásztor volt a meghívott vendég, akivel Bakonyi István irodalomtörténész beszélgetett.
Az est vendégét a jelenlévő vendégek számára nem kellett bemutatni, s reményeink szerint a Kedves Olvasók többségének sem ismeretlen, hiszen a nyolcvannégy esztendős lelkész több, mint négy évtized szolgálatot töltött el a Székesfehérvári Református Egyházközség élén.
– Egy nagyon jelentős évszázad van előttünk, az 1517-es esztendő, annak is az október 31-i napja, amikor Luther Márton nem kevesebb dolgot cselekedett, mint hogy az akkori római egyház tanaival vitába szállva kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét. Ez valójában  egy vitairatnak számított, amellyel sorba vette a középkori egyház azon tanításait, amelyek nézete szerint nem egyeztek meg a Szentírás üzenetével – ezekkel a gondolatokkal kezdte meg beszédét Bányai tiszteletes. A reformátorok, mind Luther, mind pedig Kálvin János abban cselekedtek jelentőset, hogy megvallották: Isten Igéjénél számukra semminek nem volt nagyobb jelentősége.
Luther lépéseinek a kor viszonyait tekintve az lett a szinte természetes következménye, hogy a pápa kiátkozta. Még  sem adta fel álláspontját. Tovább folytatva reformátori munkásságát, vállalta a megpróbáltatásokat is.
    – Hasonló szolgálata volt Kálvinnak is, aki a svájci Genf városában végezte munkáját, Lutherhez hasonló szellemiséggel és teljességgel, a Szentírás jegyében. Mindketten egyetemi végzettséggel rendelkeztek, professzorként oktattak és jelentős létszámú ifjúsági gyülekezeteket tanítottak abban az időben – folytatta a lelkész. A reformátorokat az ellenfeleik többféleképpen jellemezték. Kálvinról például azt hangoztatták, hogy túlságosan merev személyiség, szemben Lutherrel, akit meleg szívű emberként ismerhettek meg.
    – Az igazság az, hogy emiatt nem távolodtak el egymástól, sőt Kálvin nem csak hogy szerette, de nagyra is becsülte Luther Mártont – emlékeztetett Bányai László. Bár kétségtelen, hogy az úgynevezett „úrvacsora-tanban” nem tudtak „közös nevezőre jutni”. Emellett azonban számos lényeges kérdésben egy véleményen maradtak, lelki barátságukat mindvégig megőrizték. Jellemző volt rájuk az is, hogy mind a ketten meglehetősen rövid földi életet éltek, hatalmas munkát hagyva maguk után.   
Bányai tiszteletes kifejtette:  a reformáció nem szűkíthető le csupán a két személy és követőiknek munkájára, hiszen már akkor kiderült, hogy a tanokat újra és újra szükséges megvizsgálni. Így válik érthetővé napjainkban is a korabeli üzenet: „Ecclesia semper reformanda es”, azaz, folyamatos reformációra, egyfajta megújulásra van szükség az egyházban. Mindehhez feltétlenül szükséges, hogy Isten Ígéjéből engedelmességet tanuljunk, annak szellemében járjunk, amint azt az Úr Jézus is tanította.
Bevezető gondolatokat követően, az elhangzottakhoz kapcsolódva egy verssel lepte meg hallgatóságát Bányai László. A költemény szerzőjének személye nem véletlen, hiszen sokáig szolgált együtt pályája során a református pap-költővel, Bódás Jánossal, akinek egy 1973-as keletkezésű, a „Református reformáció” című remekét választotta.
Ezt követően már személyesre „fordítva a szót”, ifjúkori emlékeit  megelevenítve elmesélte, hogy amikor Tácon rokonlátogatáson vettek részt, megkérdezték Bódás Jánostól, meg van-e elégedve az ifjú lelkészével? „Meg ám -jött a válasz -, csak sokszor úgy érzem, mint ha én prédikálnék!”-  amely értékelés  – érhető módon- nagyon kedves kritikának számított a fiatalember életében. Bódás János valamennyi verses kötetéből megjelenésüket követően kapott egy-egy dedikált példányt. Összes költeményeinek kiadását már fia, ifjabb Bódás János rendezte sajtó alá, aki a könyvet a következő ajánlással tárta az olvasóközönség elé 2006 január 22-i keltezésében: „Nagy szeretettel Bányai László barátomnak, aki az Édesapám és a család legkedvesebb barátja. Édesapám verseinek sokszor első olvasója volt, és számtalanszor idézte ezeket prédikációiban.” Mindez jelezte, hogy a családdal szoros barátságot kötött, s már ezen bizalom jegyében Bódás Jánost, később pedig feleségét is ő kísérhette utolsó földi útjára.
A hívő emberek világ-szerte megismerték a Bódás-verseket a Kálvin kalendárium hosszú éveken át közölt rendszeresen hónapról-hónapra költeményeiből. Az irodalmi elődnek is köszönhette Bányai László, hogy nem csak a Székesfehérváron élő, de Fejér megyében munkálkodó számos, neves irodalmi személyiséggel kerülhetett kapcsolatba, megemlítve – a teljesség igénye nélkül – Péntek Imrét, Takács Imrét és Sobor Antalt. A lelkipásztorok mindannyiukkal meleg és baráti viszonyt alakítottak ki.
    Pályám kezdetéről elmondhatom, hogy Budapesten születtem, később már szegény sorban nevelkedtem a szüleimmel és nagyszüleimmel a Fejér megyei Mány községben. Nagyszerű általános iskolai oktatóimnak, Darabos Erzsébetnek és Kalmár Sándornak csak köszönettel tartozom – folytatta-, segítségükkel és támogatásukkal nyerhettem el a szegényebb sorsú diákok számára meghirdettet „tehetség mentő akciót”, s egy versenyvizsgát követően a Székesfehérvári Állami Ybl Miklós Gimnáziumba iratkozhattam be.
 Külön érdekességnek számított az életében, hogy Székesfehérváron a Széchenyi utcai református templommal szemben egykor állt egyházi intézmény – a később már államosított – Szent Imre Konviktusban kapott kollégiumi elhelyezést hetedikes gimnazistaként.
    – Az 1940-es évek végén az ébredési mozgalom keretében  számos református gyülekezet adott otthont ifjúsági konferenciáknak, így a székesfehérvári is. Ezeken az alkalmakon magam is nagy örömmel vettem részt és igent mondhattam az Úr Jézus hívó szavára. Pontosan emlékszem arra az igére, amely akkor szíven talát. A Jelenések könyvéből származott, s így hangzott: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” Bányai László ez után már „hívő fejjel” ment a Pápai Református Teológiára.
Ezen időszak sajátos közéleti és politikai viszonyainak megfelelően – másodéves teológus hallgató korában -, a kollégiumot bezárták, így további tanulmányait a következő öt évben már a budapesti teológiai akadémián folytatta. Miután megszerezte lelkészi oklevelét, szolgálatát segédlelkészként a Komárom -Esztergom megyei Ácson kezdte. Itt ismerte meg a feleségét.
A Székesfehérvári Református Egyházközséghez a forrónak és az igencsak mozgalmasnak ígérkező 1956-os esztendő kora tavaszán érkezett. Már a kezdetek kezdetén megszervezte a gyülekezet énekkarát, kezdetben hölgyekből, két szólammal. Később férfiakkal is bővült a kórus és létszám  45 főre növekedett. Húsz éven át látta el az énekkari szolgálat vezetését. Nagy ünnepeken a környező gyülekezetek meghívásának is örömmel eleget tettek.
    – 1963-ban énekeltük el először a Karácsonyi Kantátát. Mindennek különös előzményei voltak – emlékezett vissza Bányai lelkipásztor -, levélben kértem fel Gárdonyi Zoltánt, a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola akkori professzorát, hogy Luther Mártonnak a Református Énekeskönyvben is fellelhető 298 -as számú szerzeményéhez – amelyet a templomi gyülekezet  a ”Jer Krisztus népe, nagy vígan / Mind egy örömre keljünk” címen ismerhet –  készítse el énekkari feldolgozását ”  A székesfehérvári ősbemutatón – amelyen zenekari szolgálat működött közre- Gárdonyi professzor a családjával együtt jelent meg.
A több, mint négy évtizedes pályájából emlékezetes maradt számára a gyülekezet diakóniai, vagyis a szeretetszolgálat megvalósításának ügye. Egy imaheti estén megosztotta a hívekkel azokat az általa fellelt hiányosságokat, melyeket egyházközségi szolgálata nyomán tapasztalt. Egyúttal felajánlotta, fogjanak össze, alapítsanak egy szolgáló közösséget, segítsék, karolják fel a betegségben sínylődő és a szegényebb sorsú hívek ügyét. Hamarosan létrejött az egyházközség diakóniai közössége. Céladományokat  gyűjtöttek, majd a Dunaalamási Református Szeretetház számára ajánlottak fel nem csupán pénzösszegeket, de kétkezi munkában megnyilvánuló odaszánt segítségnyújtást is. Ez jelentette a kezdetét egy komoly, később kibontakozó és gyömölcsözővé váló kapcsolat kezdetének a dunaalmási otthon és székesfehérvári reformátusok között. Ebben a nemes szolgálatban komoly munkát végzett Kóródiné Tátrai Ibolya, aki valódi diakónia lelkülettel, példásan, nagy odaadással végezte az Istentől rábízott feladatokat, szolgálatokat.   
    – Emlékszem, amikor Juhász Zsófia, a dunaalmási fogyatékkal élő gyermekotthon egykori vezetőjének szavaira: „ Az a gyülekezet, amelynek nincsenek fogyatékos támogatottai, az a gyülekezet fogyatékos.”
A Királykúti beszélgetés során szóba került az imahaeek és általába véve a székesfehérvári református gyülekezet ökumenikus kapcsolatai. Ennek alapján Bányai László felidézte, amikor Dr. Tölgyes Kálmán katolikus lelkipásztorral, korábbi püspöki helynökkel több alkalommal is áttekintették, a két felekezet milyen módon képes a jövőben még szorosabban együttmunkálkodni, lehetséges-e  a közeledést valamilyen módon  előmozdítani? Az ökumenikus mozgalom lépései a rendszerváltást követő években erősödtek fel hazánkban, ebben az időben kapott meghívást elsőként Bányai László egy ökumenikus imahétre a Szent István Király Bazilika sekrestyéjébe, ahol igeszolgálatra kérték fel a katolikus hívek.
    – A tapasztalatok számukra is bizonyára kedvezőek lehettek – vonta le a lelkipásztor a következtetést -, hiszen a következő esztendőkben, sőt évtizedeken keresztül rendszeresen kaptam az újabb és újabb meghívást. Majd felkérték, hogy a közös imaheteken – egy-egy alkalommal természetesen – szolgáljak a bazilikában is.
    – Nem tudom, van-e még hazánkban olyan protestáns lelkész, aki egy püspöki székesegyházban tizenöt alkalommal prédikált volna? – tette fel a kérdést barátságos humorral, hozzáfűzve azt is, hogy a véghezvitt szolgálataiért egyedül Istennek lehet hálás, hogy a Teremtő mindezt lehetővé tette a számára.