Egyházi kórusnál sokat jelent a tartalom, ami hitben mögötte áll
– Két esztendős voltam, amikor a világháború véget ért. Ekkor Budapesten laktunk, Édesapám az Óbudai Postahivatalt vezette. Polgári személyként hurcolták el, fogolytáborba került és járvány következében meghalt – kezdi a beszélgetést Dóczi István. Édesanyámmal és Péter öcsémmel együtt szolgálati lakásban éltünk. Ez a lakás éveken át gyermek istentiszteleteknek biztosított helyszínt. Nyolc-tíz aprósághoz különféle gyülekezetekből érkeztek szolgálók. 1952-ben költöztünk Székesfehérvárra, ötödik osztályos koromban. Akkor kezdtem el zongorán tanulni és már jártam a Székesfehérvári Református Egyházközségbe.
– Honnan hozta magával a zene iránti szeretetet?
– Tulajdonképpen a családból. Anyám zongora tanár volt, azon kívül a háború utáni években, amikor kényes dolognak számított templomba járni, elvállalta Székesfehérváron az evangélikus egyházközségben az orgona szolgálatot. Később édesanyámat kérték fel a református egyházközségbe orgonálni. Én így kerültem az evangélikusokhoz a megüresedett orgonista helyre. Az 1980-as évek végén Édesanyámat váltottam fel ebben a szolgálatban.
– Ki volt a zongoraoktatója?
– Hermann László (akiről a város zeneiskolája a nevét kapta) feleségénél, Szanyi Irmánál tanultam. A halálával együtt nálam is törés következett be, tanulmányaimat ott már nem tudtam megfelelően folytatni. Hét évig zongoráztam, lényegében sosem maradt abba a tanulásom, hiszen otthon is gyakran játszottam. A József Attila Gimnáziumi éveim idején ismerkedtem meg azzal a hangszerrel, amelyen mai napig is játszom, a fagottal. Az iskolában tanított még az egykori ciszterci tanár, Czigler Ernő, egy rendkívül lelkes személyiség. Az ötvenes években igyekezték kiszorítani a pap tanárt. Korábban latin szakos oktató volt, nekünk éneket tanított. Elhatározta, hogy zenekart szervez a gimnáziumban, megfelelő hangszereket keresett. Húsz diákot gyűjtött maga köré, együtt mentünk beiratkozni a zeneiskolába. Az akkori igazgató, Enge János bácsi rám nézett, s így szólt: „Neked egy nagy hangszer, a fagott lenne megfelelő”. Fogalmam sem volt arról, hogy mi is az. Később bemutatott a fagott tanárnak, aki rendkívül barátságos, kedélyes ember volt. Rögtön barátságot közöttünk. A megszólaltatási technikát kellett jól elsajátítanom. Az oktatóm a következő évben már beültetett maga mellé a szimfonikus zenekarba. 1960-ban, az érettségi után a zenész pályát választottam. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola konzervatóriumában kezdtem, zenei tárgyakból kellett érettségit tennem, ezt követően mentem az intézmény főiskolai tagozatára, amelyet sikeresen elvégezve tanári diplomát szereztem.
– Egy másik szerelem is megjelent az életében: az énekkar.
– Középiskolás korom óta Bányai László református lelkipásztor úr kórusában énekeltem Székesfehérváron. Segítettem neki a kották átírásában, egy szólamhoz szerkesztettünk több szólamot. Az énekkarnak egészen a 80-as években bekövetkezett megszűnéséig tagja voltam. Egy kamaraegyüttes létrehozásával is próbálkoztunk, Bányai Edit vezetésével.
– Mit mondana el, mi volt az, amelyet a református egyházközségben végzett orgona szolgálata idején leginkább megkedvelt, amely meghatározóvá vált számára?
– Ez maga a hangszer, hiszen teljesen más dolog a fagotton, egy olyan zenekari hangszeren játszani, amely egyszerre csak egy dallamot képes megszólaltatni. Ebből következik, hogy igazán csak akkor élvezetes, ha zenekaron belül a többi eszközzel együtt szólal meg. Ehhez képest jóval több lehetőséget rejt az orgona.1967-ben Bódás János adott össze bennünket felségemmel, Somogyi Kornéliával, akivel a református gyülekezetben ismerkedtünk össze. Esküvőnk után egy évvel született nagyobbik lányom, Eszter. 1966 -ban a Várpalotai Zene Iskolába mentem oktatni fúvós tanárnak, közben a Veszprémi Szimfonikus Zenekarban is játszottam. Sajnos nem sok időm adatott arra, hogy orgonán tovább képezzem magam.
– A Székesfehérvári Református Egyházközség kórusa, a későbbi Csomasz Tóth Kálmán Énekkar indításhoz már rengeteg gyülekezeti énekkari tapasztalattal rendelkezett.
– Az első énekkarban az 50-es években lehetőségem volt figyelemmel kísérni Bányai László lelkipásztor tevékenységét. A nehézségeket, az emberekkel való kapcsolattartást, az összetartó erő kialakítását, a szervezést.
– Mindehhez nem csupán egy vezérszemlélet kialakítására volt szükség, de arra is, hogy egybe lehessen tartani az énekkart és hogy fejlődőképessé váljon….
– Megkönnyíti a dolgot, hogy az ember az énekkarban hívőkkel van körülvéve, amely azt jelenti, hogy „egy nyelvet beszélünk”, vagyis üzenetünket igyekszünk átültetni a zene nyelvére. Az nem elég önmagában egy kórus kialakításához és a felépítéséhez sem, hogy mindenki el tudja énekelni a saját szólamát. Tapasztalatom szerint ennél sokkal többet jelent egy egyházi kórus esetében az, ami hitben mögötte áll. Egészen másként szólal meg egy mű, ha hittel éneklik. Ezt a gyakorlatban tapasztaltam meg. Sok esetben világi kórustól hallgattam egyházi zenét és tudtam, hogy nem hívő emberek adják elő. Technikailag sok mindent szépen csináltak és még sem sugárzott belőlük semmi az eredeti tartalomból. Egy egyházi zenei kórus nem minden esetben áll össze zeneileg képzett emberekből, hiszen akinek van természetből adottsága, szép hangja, még nem biztos, hogy alapvető zenei ismeretekkel is rendelkezik. Gyakran a szükséges alapfogalmakat, technikai részleteket is meg kell tanítani a tagokkal. S mivel hívő emberekről van szó, a közös cél érdekében megértették, és végre is hajtották a megbeszélt feladatokat.
– Mikor érett meg a gondolata annak, hogy a Székesfehérvári Református Egyházközség gyülekezeti kórusa nevet is válasszon magának?
– Csomasz Tóth Kálmán a második világháború előtti időkben Sárkeresztesen szolgált, gyermekei, köztük Csomasz Tóth Éva ott járt általános iskolába. Később Göncző Sándor lelkipásztor szolgált Sárkeresztesen. Szóba került, hogy Kálmán nevét felvenné valamelyik kórus, ekkor Sándor hozzánk ajánlotta Évát, vele megbeszéltük az elgondolást. A névadó ünnepséget 1998-ban rendeztük, az eseményre Kálmán mindhárom lányát meghívtuk. Figyelünk arra, hogy Csomasz Tóth Kálmán műveiből legalább egy szerepeljen a repertoárban. Igazi polihisztornak számított. A jelenleg is használatban álló református énekeskönyv egyik főszerkesztője.
– Számos meghívásnak tesz eleget a kórus nem csak belföldön, de a határon túlon, sőt külföldön is…
– Utazásunk határainkon kívül 1990-után Erdéllyel kezdődött, a ceausescu -i rendszer bukását követően. A kórusunk akkor már 6-7 éve működött. Pétervári Imre számít ennek fő kezdeményezőjének, aki már a rendszerváltás előtt is járt Erdélyben, és később is eljött a kórussal. Miklósné, az olasz szakos középiskolai tanárnő segítségével egy olasz utunk is megvalósulhatott. Felkutatott egy protestáns valdens gyülekezetet Reggielo-ban, az olasz katolikus tengerben, akiket meglátogattunk. A második alkalommal már félig-meddig katolikus meghívásnak tettünk eleget. A valdens kórus a közeli Incisa-i rokoni kapcsolatai révén katolikus templomban énekelhettünk, ahol még a plébánosuk is meghallgatott bennünket. A testvérgyülekezeti kapcsolatok kiépülése során jártunk az erdélyi Gyulafehérváron, a délvidéki Bácskossuthfalván és a felvidéki Martoson is.
– A darabválasztást mi jellemzi még?
– Eszter és Réka lányaim a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába jártak. Jó hangjának köszönhetően Eszter be került a Kántusba. Berkesei Sándor a gimnázium énektanára, a Kántus vezetője és karnagya nagy szorgalommal szervezte a kórust. A lányok nagyon megszerették az éneklést. Amikor hazaérkeztek, kottát hoztak magukkal, megmutatták mit énekelnek Debrecenben. Ránk maradt Bányai László kottatára, ezeket igyekeztünk felfrissíteni a Kántusból érkező kottákkal. Berkeseivel személyesen is megismerkedtünk, jó kapcsolat alakult ki köztünk, a saját műveiből is adott számunkra. Rendszeresen járunk kórustalálkozókra, s ha hallunk számukra ismeretlen művet, amely megtetszik, nyomban igyekezünk megszerezni. Közel 400 művel rendelkezünk.
– Egy változó világban, társadalomban, ahol az egyháznak is valamiképpen válaszolnia kell a kihívásokra, átalakulásokra, mi a véleménye arról, hogy a református egyházi zenei stílusban mely területen kell ragaszkodni a hagyományokhoz, és hol szükséges útkereséshez látni?
– Kétségtelen, hogy van egy irányzat, amely a könnyűzene irányába halad. A gond az, hogy nem látjuk ezen a téren az igazán értékes műveket. Amikor hallom az úgy nevezett egyházi könnyűzenét játszó csapatokat, az nagyon primitívnek hat. Visszalépésnek gondolom, mert ha valóban fejlődés lenne előre, akkor azt javasolnám, hogy a régit tartsuk tiszteletben és haladjunk az új felé, de ahhoz valóban színvonalas új műveknek kellene születniük. Azt már sokan észrevették, hogy a „gitáros stílus” jelentős eluralkodása nem igazán viszi előre az egyházzene ügyét. Inkább a sekélyesedés irányába hat mind szövegben, mind zeneileg.
– Erre azt válaszolják sokan, hogy az egyházi énekes könyveinkben a szövegek elavultnak hatnak, és számos korosztály számára a szövegértésük is gondot okoz.
El tudnám képzelni, hogy ezek szövegét modernizálják, de hogy a dallamukkal együtt elvessék őket, nem támogatom, hiszen ezek értéknek számítanak.
Szűcs Gábor
(Dunántúli Református Lap interjúja)
