„Az életünk minden üzenetnél többet hirdet”
Berke Sándor tenkei református lelkésszel beszélgettünk
– Az evangelizációs alkalmon számomra az gondolat számított hangsúlyosnak, amikor gondolatban az ókori Jeruzsálembe utazhattunk vissza. Jézus a Bethesda tónál épített tornácoknál haladt el, s az egyik pillanatban felfedezte a 38 év óta betegeskedő férfit, aki már szinte reményvesztetté vált a gyógyulását illetően. Reménytelensége azonban hamarosan reménnyé változott, sőt új élet is fakadt…
– Jézus Jeruzsálembe történt elmenetele hallatán arra gondolhatunk, hogy mivel abba a városba érkezett, amely a népe lelki központját jelenti, ebben az esetben bizonyára egyenesen a templomba megy, s megéli velük a közösség örömét. Ezzel szemben a történetből azt olvassuk ki, hogy Jeruzsálembe volt egy „nem jeruzsálemi” rész is, vagyis egy hatezer négyzetméteres mesterséges „Bethesda” nevezetű tó, amely annyit jelent, hogy az „Irgalom háza”. Itt sok beteg ember várakozott. Nem véletlen az sem, hogy Jézus pontosan a békesség, a nyugalom napján ment Jeruzsálembe, ahol az elesett embereket kereste meg. A tó egy igen különös sajátossággal rendelkezett: egy alá szálló angyal rendszeresen felkavarta a vízét, s aki elsőként lépett a felkavart tóba, szabadulást kapott. Ez annak üzenetét is jelezi a számunkra, hogy szabadulás igen is lehetséges, s még inkább azt, hogy maga a Szabadító is létezik! Itt jön a kérdés, hogy mi legyen azzal, aki mindig utolsó, akinek a legkevesebb esélye van arra, hogy életében komoly fordulat következzen be? Nos, Jézus éppen ezért állt meg ennél az embernél. Felteszi a kérdést számára: „Akarsz-e meggyógyulni?” Ez egyáltalán nem egy felesleges, hanem inkább lényegi kérdés. Az ember képes annyira beleszokni rossz helyzetébe, szabadulásnak reménytelenségébe, hogy talán már az is megfordul a fejében, nincs is értelme életének. Teljesen vízszintesre helyezkedik és ott is akarna maradni. De az embert Isten függőleges irányba teremtette. A megkérdezett férfi mindösszesen annyit felelt magyarázkodóan, hogy nincs embere, aki beemelje vízbe, amikor az felkavarodik. Érvelése egyébként érthető, mégis felelete a kérdés megkerülésének tűnik. Embere valóban nincs, azonban Jézussal itt következik be a fordulat, amikor bebizonyítja számára, hogy Istene azonban van. Amikor Jézus azt mondja neki, hogy keljen fel, vegye fel az ágyát, vagyis uralkodjon felette és kezdjen el járkálni ide-oda, azaz vigye tovább a szabadulásának jó hírét, ez által a puszta megjelenése is azt tükrözi, hogy van szabadulás. Létezik a szabadító Isten, aki örömre tudja hangolni a legelesettebb gyermekének életét is.
– Ennek ellenére még sem örül mindenki a meggyógyított férfinak…
– Az öröm helyett, amellyel az új ember életét fogadni kellene környezetének, a zsidók összesen annyit jelentenek ki, hogy szombat van! Kijelentették: „Nem szabad néked az ágyat hordozni!” Mindez igen lehangolóan hatott! Érdemes megfigyelni a szombat, mint a nyugalom napjának fogalmát: mi fontos egy közösségnek? Egy napot tartanak csupán nyugalomnak? Akkor inkább a temető csendjének a nyugalma van bennük. Vagy pedig ott áll szemben a pezsgés, a meggyógyult ember örömszava. Az igazi békesség attól alakul ki egy emberben, hogy – mint korábban fogalmaztam -, a jelenlétével példázza a Szabadító csodálatos erejét. Feltehetjük a kérdést, hogy a nyugalom egy nap csupán, vagy az egy olyan állapotot jelent, amellyel kiléphetünk a hétköznapokba is? Az igazi közösség nem olyan hely, ahol az egyik fő savanyítja a másikat, mint a hordóban a káposzták egymást. Éppen ellenkezőleg: az az igazi közösség, ahol egyik tag képes megörvendeztetni a másikat. S itt láthatunk egy kisebb tanítást a tékozló fiú történetének eseménysorából is, amikor a megtérő fia láttán az Édesapa örömünnepet rendez számára. Ezt nevezhetjük a valódi nyugalom örömének.
– Az erdélyi Tenke református egyházközségéből érkezett Székesfehérvárra az örömhírt elmondani. Korábban megemlítette, hogy 1590. óta „él” a településen, hiszen családfáját egészen a 16. századig tudja visszavezetni. Mesélne az elmúlt korszakok örökségéről?
– Elődeim már jóval korábban Tenkére költöztek. Amint a reformáció Érmelléken és körzetében kibontakozott, néhány család a tenkei erdőségbe és a Kőrös partra húzódott, hiszen olyan nyomás nehezedett rájuk a hitük miatt, amelyet már nem tudtak más módon elhordozni. Írásbeli dokumentumaim vannak annak bizonyítására, hogy a család már 1590-ben Tenkén élt. Az akkori név szerint említett ősöm, Berke Dániel.
– Abban az időben bizonyára számos viszontagságot kellett átélniük a hitvalló ősöknek.
– Tenke meglehetősen „huzatos” helynek számított akkoriban, nagyon sok sereg járt arra, így 1690-ig, mintegy 104 alkalommal kényszerültek elmenekülni a közösség lakói a környező erdőségekbe. A települést feldúlták, felégették, földig rombolták, de az emberek újra és újra visszatelepültek és újjáépítették otthonaikat. Az 1940 – es években a szomszédos faluból elszármazott földrajztudós, Fodor Ferenc egy monográfiát írt, Tenkéről és Bélfenyérről. Már a címe is beszédes: „Az el nem sodort falu”. A kötetben utal a két település részben megmaradt közösségeire. Ez pontosan ellentéte Szabó Dezső „Elsodort falujának”, utalva arra, hogy itt egy el nem sodort közösségről beszélhetünk. Persze azért nem ennyire rózsás a történet. A 2200 lelkes közösségben 1883-ra elkészült a jelenleg is látható, mintegy 1200 férőhelyes templom. A nagy lélekszáma azt is jelezte, hogy jelentős gyülekezeti élet folyt akkoriban. Ugyanakkor az „amerikázás” is számos családot elvitt, jöttek-mentek az emberek az anyaország és az Újvilág között, többen közülük kinn maradtak és nem is térhettek vissza az első világháború befejezéséig. Voltak, akik csak a harmincas évek elején érkeztek vissza. Sokan így morzsolódtak le. Az első világháborút után a győztes hatalmak a Partiummal együtt Tenkét is Erdélyhez sorolta. Akkor a tenkei magyar értelmiség nem tette le esküjét a Román Királyságra, hanem átjött Magyarországra, csupán a katolikus és református pap maradt helyben. Mindehhez jött még az is, hogy a második bécsi döntést követően Tenkét, bár földrajzilag Észak-Erdélyhez kellett volna csatolni (hiszen a Fekete- Kőrös Kelet-Nyugati irányú folyáshoz viszonyítva északon található), mégis Romániának ítélték.
– S ez jelentős mértékű változást vetített előre a jövőt tekintve…
– A település további sorsát a magyarság, a reformátusság tekintetében bizonyosan. Fiatal generációk jelentős része települt át az anyaországba. A második bécsi döntés a közhangulatot negatív mértékben befolyásolta. Kialakult egy olyan nézet, amely szerint „Minek szüljünk, nemzünk rabszolgát a többséginek?” Az „egy gyermek, vagy egy sem” – elgondolás meghatározóvá vált. A helybéliek persze mindezt jóval keményebb szavakkal fogalmazták meg.
– Ez a negatív folyamat napjainkra milyen eredmény hozott az Önök térségében?
– A hatvanas években megalakított kollektív mezőgazdaság hatására tömegek vándoroltak be a városokba, s még ugyan abban az évtizedbe a gyülekezet létszám 1600 fő. Harminc év múltán, a kilencvenes évek elejére a hívek lélekszáma 750-főre apad. Napjainkra a gyülekezet létszáma már csupán 410 fő. Az idők során sok református települt be a térségbe, így szinte kicserélődtek az ott élők, s mára, két-három családon kívül alig maradtak tőzsgyökeres tenkeiek. Létezik olyan kritikus határ, amely alá ha tovább csökken egy közösség létszáma, akkor visszafordíthatatlanná válik a negtív változás. Mondok erre egy példát: ha egy tízezres létszámú gyülekezetből ezer ember, azaz egy tizede távozik, alig látszik a változás. Ha ezer fős gyülekezetből százan mennek el, érezni a csökkenést, de a közösség még életképes marad. Amikor száz főből tíz ember megy el, a különbség már nagyon meglátszik, s nem beszélve arról, amikor tíz főből egy ember tűnik el. Pedig az arány minden esetben ugyan az. Közösségünk 500 fős létszámánál már tudtuk, hogy további csökkenés esetében minden ember különös értéket jelent, minden egyes tagért külön-külön is meg kell küzdeni. Úgy látom, hogy – jelképesen szólva- mi már nem azt az időt kaptuk kegyelemi ajándékként, amikor nagy aratásokra nyílik lehetőség a hívek között, hanem, amikor minden egyes gabonaszemért le kell, hajolni és egyenként kell bevinni a tárházba. Ennek öröme bízatott ránk.
– A gyülekezeteken belüli nagyarányú népesség csökkenés, az elvándorlás, a külföldi államokban történő letelepedés folyamata egyaránt tapasztalható úgy az anyagországi, mint a határon túl élő magyarság körében…
– Azért azt el tudnám képzelni, hogy ha tényleg felelősséggel élünk, akkor a külföldre „elgurult gabonaszem- testvéreknek” utána mennénk és ott megkeresnénk őket. A Krisztussal való közösség örömében szolgálatba állásukban segíteni, támogatni kellene őket, hogy ne vesszenek el, s ha nem is tud a mi közösségünk tagja lenne, akkor ott kapcsolódjon be gyülekezetbe. Mindez persze komoly áldozattal is jár, hiszen, mint a régi rómaik már megfogalmazták: aki hazát cserél, szívet is cserél.
– Hogyan kezdődött a lelkipásztori szolgálata?
– 1978. október elsejével kezdtem el lelkipásztori szolgálatomat. Nagyvárad-Velencén tizennégy hónapot szolgáltam segédlelkészként, később kihelyeztek Szemlakra, egy Arad megyei német közösséghez 22 hónapra. Ezt követően Apátkeresztúr- Vedresábrány társgyülekezethez kerültem, ahol 18 hónapot, majd az újabb állomáshelyemen, Kusajban négy év, három hónapot töltöttem el. A három középső gyermekünk is itt született. Később Völcsökre helyeztek át bennünket, ahol három esztendőt éltünk meg. Tenkére 1990. április végén érkeztem meg a családommal a gyülekezet hívására.
Könnyen fogadta a gyülekezet „hazahívását”?
– Bevallom, először nemet mondtam a megkeresésükre, mert Völcsökön olyannyira beindult a lelki élet, hogy azt gondoltam és azt is mondtam, ott még biztosan lesz feladatunk. A gyülekezet újabb meghívásár már nem mertem nemet mondani, hiszen idő közben egyértelművé vált a számomra, hogy ebben az Úr szava van benn. Nem is bántam meg, hogy igent mondtam. Szerettem volna, hogy kapjon még egy evangéliumi esélyt a tenkei gyülekezet.
– Ez egészen pontosan mit jelent?
Nagyon jó lelkipásztorai voltak korábban is, de Isten Ígéjét és az evangélium közelségét nem tudták igazán közel hozni a hívek szívéhez. Én csak remélem, hogy sikerül a Krisztust úgy ajánlani és megélni eléjük, hogy nem megutálják ezt a lehetőséget, hanem, ha lehet inkább azt kérdezzék meg: „Hol van ez az Úr, és ki is Ő valójában ?”, „Hogyan lehet Vele egy igazi és élő kapcsolatot kialakítani?” Azt kell, hogy mondjam, a tenkeiek nagyon igényes igehallgatók. Ez azt jelenti, hogy nem hallgatnak meg akármilyen prédikációt. Három- négy perc múlva olyan zizegés támadna a templomban, hogy az igehirdetőnek előbb-utóbb oda kell figyelnie. Még a hosszabb templomi istentiszteletet is elfogadják, ha az megalapozott befogadható a számukra és érzik az üzenet hitelességét.
– Arra kérem, mutassa be az egyházközségét!
– Gyülekezetünk nagyobb része idősebbekből áll. 1963-ban kilenc éves voltam, amikor a család miattam, hogy sikeresebb tanulmányokat folytathassak, beköltözött Nagyváradra. Huszonhét évvel később hívott vissza a presbitérium és a gyülekezet lelkészének. Én egyszerre vagyok a helyemen próféta és úgy is mondhatom, hogy hazaérkeztem. A „visszahívás” idején a családommal, négy gyermekkel érkeztünk meg. Az ötödik, legkisebb, 22 évvel ezelőtt született. 1990 karácsonya óta „rávezetett” az Úr, hogy egy gyülekezeti szintű, 23 fő befogadásár alkalmas szeretetotthont építsünk fel. Három és fél év építkezést követően 1994. május 29-én nyitotta meg kapuját. Az eltelt 20 évben mindig telt számmal működött.
– Mi ennek az otthonnak a sajátossága?
Elsősorban szeretetet és otthont kíván adni azok számára aki egy „last minute” lehetőséget kapnak Istentől. Állami támogatásban nem részesül. Ami felajánlásokat alkalmanként megkap, azt javításra, esetenként tűzifavásárlásra használjuk fel.
– A beszélgetésünkben arról is szólni kell, hogy az evangélium hirdetése mellett komoly hangsúlyt fektetnek a közélet és kultúra gyarapítására. Ezt miért tartja fontosnak?
– Négy éve, egy hosszabb építkezési ciklus befejezése után egy korábbi iskola épületből művelődési központot sikerült kialakítani és elindítani. Erre azért is volt szükség, hiszen a településünkön 19 éve minden hónapban megrendezésre kerül egy ismeretterjesztő kör, ahol irodalmi, történelmi, földrajzi témákat beszélünk meg. Mára gyülekezeti életünk szerves részéve vált. A helység otthont biztosít férfi és női csendeshetek számára is. Az elmúlt időszakban több, mint tízezer fiatal fordult meg ifjúsági táborainkban és a hétvégéken, amelyeket rendszeresen megszervezünk Tevékenységünk, szolgálataink szerteágazóak és messze túlnőttek gyülekezetünk méretén, jellegén. Minden kegyelem, ezt napról-napra láthatjuk.
– Egy Önnel készült korábbi interjúban kifejtette, hogy a hívőknek egyben kultúrembereknek is lenniük kellene. Ezzel a kijelentéssel talán a keresztyén közéleti szerepvállalásra kívánt utalni?
– A keresztyén élet a teljesség élete, ezért aztán nem történhet az meg, hogy pontosan mi maradjunk ki, amikor az egész magyar társadalom létfenntartó üzenetét hordozzuk. Ha tehát kivonulunk a társadalomból és nem is próbáljuk meg azokat csatornákat megtalálni, amelyekbe beléphetünk hozzájuk, vagyis hogy nem járkálunk ide-oda, és nem visszük a szabadulás örömhírét, akkor ne is csodálkozzunk azon, ha ez a társadalom nem ismeri és nem kívánja meg általunk az evangéliumot. Így azonban a társadalmi létünk is evangelizál. Amit megkapunk üzenetet az Úrtól, tovább is adhatjuk a többiek számára. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy igyekeznünk kell bekapcsolódni napjaink közéleti-politikai életének helyes értékelésébe, pontosabban kiértékelésébe.
– Azonban a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a keresztyén hívő körökre hangsúlyozottan is jellemző a távolságtartás és az óvatosság az aktív politizálástól, de még az egyszerűbb közéleti szerepvállalástól is..
– Ha nem is napi politikai folyamatokban, de mindenképpen a politikai élet jelenségeinek értékelésében szerepet kell vállalnunk. Lehet, hogy elsősorban nem pártpolitikában kell gondolkoznunk, de a politikában ott kell lennünk. A „polis”, azaz a városállam javát szolgáló tudományág a politika. Messze eltorzulva élnek sokszor vissza vele az idők során, vagy akár napjainkban is, de aki nem dolgozik a város javáért, az a közösséget sem szereti. Lehet önző nagy tervek megvalósítója, és megörökíthetik a nevét márványba faragva, vagy bronzba öntve, de nem biztos, hogy a közösséget reálisan szolgálta. Aki azonban képes beépülni társadalmának viszonyai közé és visz az Ő Urának az örömhírét, akkor már misszionálja a közösségét. Könnyen lehet, hogy kortársai közül majd többen visszakérdeznek: „Honnan van neked erre erőd?”, „Mit kapsz te azért, hogy itt vagy?”. Minden társadalmi munkában nekünk kellene elsőként jelentkezni, és utolsóként befejezni. És azt se feledjük, hogy a nap miattunk is kel fel, hiszen Isten gyermekei fontossága ebben világban ennyire meghatározó. Fel kellene vállalnunk a Jézus Krisztusban meghirdetett különféle társadalmi megjelenést, szerepvállalást. A bajt abban látom, amikor megjelenik egy már-már pletyka szinte lesüllyesztett Krisztus-hirdetés, amikor már a „csapból is a vallás folyik”, s közben az éltünk a félelmet, az anyagiasságot és különböző érdekeknek történő megfelelést tükrözi. Ez pontosan ellentmond annak, amit továbbadni szeretnénk. Úgy tűnik manapság szavakkal már alig-alig érünk el valakiket, de az életünk többet hirdet mindennél. Figyelnünk kell arra, hogy ne tegyük értéktelenné szavainkkal Jézus személyét és szolgálatát. Az 1950-es években hatalmas tisztogatás zajlott az akkori szocilista táboron belül. Az 1956-os forradalom utórezgéseire hivatkozva tömegeket, közöttük az erdélyi magyar értelmiség színe-javát is letartóztatták. Mindenkit, aki valamilyen szinten vezetője lehetett volna egy közösségnek, az szinte bizonyosan börtönbe került, kivéve, ha meg nem alkudott az elvtársakkal. Mert ott sem csak buta embereket alkalmaztak, volt közöttük szép számmal értelmes, okos, de megalkuvó emberek is, akik a karrierjük miatt, vagy az életben maradásukért vállaltak el bizonyos feladatot. De egy percig sem akarnám őket elítélni. Tehát ebben az időben bekerült valaki a román börtönbe, akit még a fegyőrök is gúnyosan, később annál nagyobb tartalommal csak „I. Korintus 13-nak”, azaz a szeretet himnuszának neveztek, hiszen annyira megtestesítette, és valósággal meg is élte a krisztusi parancsolatot. Így értem én is a keresztyén ember politikai jenlétét. Azt mondom, hogy áldassék az Úr neve, aki egész társadalmunkra szólóan nyújt világos evangéliumi látását és ad szent bátorságot arra, hogy képviseljük őt hiteles keresztyénséggel.
Szöveg és fotó:Szűcs Gábor
****************
Felhívjuk Tisztelt Olvasóink figyelmét, hogy a Tenkén megrendezésre kerülő csendesnapokról az alábbi honlapon tájékozódhatnak: www.tenkeireformatus.ro
